A hegyek tetején
A hegyek tetején, hol a szél suhog,
Ott állok én, a világ peremén,
Hol az ég és föld összeér a látóhatáron,
Hol a csend és a zaj közt nincs különbség.
A csúcsok ölelésében, hol a köd lebeg,
Ahol a hajnal és alkony összeér,
Ahol a nap sugara a hold ezüstjét csókolja,
Ott állok én, a végtelenben.
A sziklák között, hol a patak zúg,
Ahol az élet és halál összefonódik,
Ahol az évszakok örök körforgásban járnak,
Ott állok én, az idő kerekén.
A hegyek tetején, hol a madár száll,
Ahol a szabadság és a szorongás összeér,
Ahol a szél dalol, és a fenyők suttognak,
Ott állok én, a létezés határán.
A hegyek tetején, hol a csillagok ragyognak,
Ahol az álmok és a valóság összeér,
Ahol a tér és az idő összefonódik,
Ott állok én, a végtelenben.
A hegyek tetején, hol a világ véget ér,
Ahol az ismeretlen és az ismert összeér,
Ahol a múlt és a jövő összefonódik,
Ott állok én, az élet körforgásában.
A hegyek tetején, hol a lét és a semmi összeér,
Ahol a csend és a zaj, a fény és az árnyék összefonódik,
Ott állok én, az örök változás közepén,
A hegyek tetején, ahol minden kezdődik és minden véget ér.
