A hangok imában összetalálkoznak
Az éj sötétje, mint a hajnal előtti csend,
A hallgatás mélyén születik a szó,
Mint a világ vége utáni új kezdet,
Melyben a hangok imában összetalálkoznak.
Nem hallatszik már a gépek búgása,
Csak a szél zúgása, a csend dallama,
Mely mint egy ősi, elfeledett ének,
Az emberiség utolsó reménye maradt.
A városok üresen állnak, mint holtak,
A tornyok magasba merednek, mint sírok,
De a szél hozza a remény illatát,
Melyben a hangok imában összetalálkoznak.
Az élet, mint egy lassan haló csillag,
Még utolsó fényét is elnyeli a sötét,
De a csendben, a semmi közepén,
A szó, mint egy gyertya, újra fellobban.
A szívünkben, mint egy örök tűz,
A remény lángja sosem alszik el,
Még a világ vége után is ég,
Mint a hangok, melyek imában összetalálkoznak.
Az élet, mint egy végtelen tenger,
Hullámai közt a csend szigete vár,
Hol a szó, mint egy hajó, kiköt,
És a hangok imában összetalálkoznak.
A világ vége után, a csendben,
A szó, mint egy ősi, elfeledett ének,
Még utolsó reményünk, utolsó menedékünk,
Hol a hangok imában összetalálkoznak.
