A fotós lencséjén át a béke világa
Keresztülnéztem a világon, a fotós lencséjén át,
hol a béke színei játszanak, ahol a szívem nyugszik, hol a lélek lak.
Ahol a napsütés aranyoz, ahol a felhők szürke színbe hajlanak,
hol az ég kékjén át, a csillagokat látni vágyom, hol a csendben a dalok szólnak.
Ahol a fű zöldje hívogat, ahol a virágok színes kavalkádja nyílik,
hol a folyók ezüstje csillog, ahol a hegyek alatt a völgyek mélyén élet kígyózik.
Ahol a madarak énekében rejlik a szabadság, ahol a szélben a változás suttog,
hol a tenger hullámai hordoznak reményt, ahol a naplementében a holnapot kutatjuk.
De a lencse mögött ott a valóság, a képek mögött ott a világ,
hol a béke csak álom, ahol a színek elvesznek, ahol a szív fáj.
Ahol a napsütés melegétől a föld repedezik, ahol a felhők könnyekként hullanak,
hol az ég kékje a szmog miatt szürkévé válik, ahol a dalok a zajban elhalnak.
Ahol a fű zöldje a szennyezéstől elszárad, ahol a virágok a betonban nem nyílnak,
hol a folyók ezüstje a műanyagban fullad, ahol a hegyek alatt a völgyekben a lélek sír.
Ahol a madarak éneke elhallgat, ahol a szélben a változás nem lelhető,
hol a tenger hullámai a műanyagot hordoznak, ahol a naplementében a holnapot elveszítjük.
A lencse mögött ott a valóság, a képek mögött ott a világ,
hol a béke csak álom, ahol a színek elvesznek, ahol a szív fáj.
De a lencsén át nézve mégis reménykedem, a képeken át mégis hinni akarok,
hogy a béke világa valósággá válhat, hogy a színek visszatérhetnek, hogy a szívem újra doboghat.
