A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A láthatatlan fájdalom a szélben morog.
A Hold, mint egy szürke szem, néz le ránk,
Látja, hogy az emberiség milyen súlyos bánt.
A gépek, mint fémből szőtt szörnyek, élnek,
Fogyasztanak, pusztítanak, és nem is remélnek.
A föld alatt, ahol a gyökerek nyúlnak,
A gépek olajával a folyók már duzzadnak.
A csillagok közt nincs szó, nincs beszéd,
Csak a csend, a magány, és a végtelen éj.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A végtelen űrben a fájdalom a szélben morog.
Az emberiség, mint egy vak kóbor,
Keresi az utat a sötétben, a zord űrben.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A remény már csak egy távoli csillag, mely tovább gondol.
A szatíra, mint egy éles kard,
Vágja a valóságot, a fájdalmat, a harcot.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A jövő már csak egy álom, mely tovább gondol.
Az űrben nincs szó, nincs beszéd,
Csak a csend, a magány, és a végtelen éj.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A remény már csak egy távoli csillag, mely tovább gondol.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A jövő már csak egy álom, mely tovább gondol.
Az emberiség, mint egy vak kóbor,
Keresi az utat a sötétben, a zord űrben.
Az űrben nincs szó, nincs beszéd,
Csak a csend, a magány, és a végtelen éj.
A Föld szíve vérzik, a csillagok közt zokog,
A remény már csak egy távoli csillag, mely tovább gondol.
