A Filozófiai Képek Mágikus Varázsa
Én, aki az élet szürke ködén át,
A létezés absztrakt színpadán táncol,
Érzem a filozófiai képek mágikus varázsát,
Mely mint a hajnali pára, körbeölel, s szívembe hatol.
Gótikus toronyban lakom, ahol a gondolatok
Mint korhadt kövek, egymásra rakottak,
Hol a tudat sötét folyosóin, mint szellemek,
A kérdések kísértenek, s új válaszokat leplek.
Minden napom egy új vers, melyben a szavak
Mint csillagok a végtelen égbolton,
A végtelenbe száguldó gondolatok,
Melyek a lélek mélyéből születnek, s a végtelenbe rohannak.
Én, aki a világ absztrakt tükörképén,
A létezés szürke színpadán táncol,
Érzem a filozófiai képek mágikus varázsát,
Mely mint a hajnali pára, körbeölel, s szívembe hatol.
A világ, mint egy absztrakció, egy álom,
Melyben a valóság és az illúzió összefonódik,
Hol a létezés és a nemlétezés határa elmosódik,
És ahol a tudat és a tudatlanság egyensúlyba jön.
Én, aki a létezés színpadán táncol,
Az élet és a halál közötti húron pendül,
Érzem a filozófiai képek mágikus varázsát,
Mely mint a hajnali pára, szívembe hatol, s lélekkel tölt el.
