A félelem falai között
A félelem falai között ébred az éj,
Sötét árnyak közt szívem, mint egy szelíd őzike,
Mely szorongva bújik a cserjék ölelésébe,
Míg a hold fénye fátylat borít az éjszakába.
Suttogó szél járja át a csendet,
Mint a félelem halk kísérője,
Mely szárnyán hozza a gondokat,
S a reménytelen álmokat.
A félelem falai mögött a lélek reszket,
Mint a hajnalban a harmatcsepp a fűszálon,
Mely fél a nap első sugarától,
Hisz tudja, hogy annak fényében elolvad.
A félelem falai között a szív zokog,
Mint az őszi eső a fák lombján,
Mely sírva hull a földre,
S a széllel együtt a semmibe tűnik.
A félelem falai között a gondolatok kavarognak,
Mint a viharban a levelek,
Melyek nem találnak nyugalmat,
Míg a szél el nem fújja őket.
A félelem falai között az én vagyok,
Mint egy elhagyott madárfészek a télben,
Melyben a remény már rég elhervadt,
S csak a félelem maradt.
De a félelem falai között is van remény,
Mert a szív, mint a kikelet, újraéled,
S a félelem falai között is virágzik az élet,
Mert a remény, mint a tavasz, mindig visszatér.