A fájdalommal körülölelt üresség
Éles szélként hasít belém a semmi,
Mint szürke falak közé szorított élet,
Ahol a színek összekeverednek,
És a csendben némán üvölt a fájdalom.
A szívemben égő tűz, mely nem melegít,
Csak éget, pusztít, mint a pusztaság szívében a nap.
A lelkem, mint száraz falevél, sodródik a szélben,
Mely a semmibe viszi, ahol csak a fájdalom van.
A szavak, melyeket kimondok, üresen verődnek vissza,
Mint a kőbe vésve, melyeket senki sem olvas,
A gondolatok, melyeket gondolok, elvesznek a mélyben,
Mint a tengerbe dobott kövek, melyeket senki sem talál.
A szememben tükröződik a világ,
De a világ nem tükröződik bennem.
A szívemben érzem a fájdalmat,
De a fájdalom nem érez bennem.
A fájdalommal körülölelt ürességben élek,
Mint a sivatagban, ahol nincs élet,
Csak a csend, a semmi és a fájdalom,
Mely belém mar, mint a kőbe vésve.
A fájdalommal körülölelt ürességben élek,
Mint a világban, ahol nincs élet,
Csak a csend, a semmi és a fájdalom,
Mely belém mar, mint a kőbe vésve.
És én csak állok, mint a szélben a falevél,
Melyet a semmi felé sodor a szél,
És én csak állok, mint a kőben a vésés,
Melyet a semmi felé hajt a szél.
A fájdalommal körülölelt ürességben élek,
Mint a világban, ahol nincs élet,
Csak a csend, a semmi és a fájdalom,
Mely belém mar, mint a kőbe vésve.
