A csendes kiáltások az elme labirintusában
A csendes kiáltások, melyek az elmém labirintusában
Születnek, mint szürke szellemek, az éj fátyla alatt.
Mint a sötétben csillanó, elfeledett gyémántok,
Melyek a lelkem mélyén húzódnak, s várják a hajnalt.
Vakon tapogatózó, kísérteties gondolatok,
Melyek a feledés porába temetkeznek,
Mint a végzet által megbilincselt, szomorú hősök,
Kik a végtelenben végül önmagukba vesznek.
A szívem mélyén élő, szürke árnyalatú szörnyek,
Melyek a csendben kiáltanak, de senki sem hallja.
A lelkem sötétjében burjánzó, éles tüskék,
Melyeket a szívemben hordozok, de senki sem látja.
A gondolatok, melyek a fejemben kavarognak,
Mint a viharban sodródó, elszabadult szellemek.
A szavak, melyek a számban elhalnak,
Mint a szélben szétoszló, könnyű pihék.
A csendes kiáltások, melyek az elmém labirintusában
Születnek, mint szürke szellemek, az éj fátyla alatt.
Mint a sötétben csillanó, elfeledett gyémántok,
Melyek a lelkem mélyén húzódnak, s várják a hajnalt.
